Ez a bejegyzés részben azért született, mert érdekel, kinek milyen színházzal kapcsolatos álmai voltak. Kommentezzetek bátran, ha szívesen megosztanátok ezeket másokkal!
Több alkalommal volt rá példa, hogy színházi emberekkel kocsmai beszélgetések alatt előkerült az a téma, hogy milyen álmaink szoktak lenni színházzal kapcsolatban. Azt sokaktól hallottam már, hogy rendszeresen álmodnak a színpadon lehetséges legrémesebb dologgal, azzal, hogy hirtelen elmegy a szöveg, legördül a roló és képtelenek rájönni, hogy mi lenne a következő momentum az előadásban, azt sem tudják hol vannak. Gyanakszom rá, hogy egy színész számára ez lehet a legszörnyűbb rémálom. Vagy egy több darabban foglalkoztatott színész számára az, mikor besétál a jelenetébe, teljesen felkészülten a játékra, csak éppen a színpadon derül ki, hogy egy másik darabot játszanak éppen. Hirtelen azt sem tudja, mit csináljon, hiszen egy egészen másik darab jelmezében van, más indulattal érkezett a térbe, stb. Ezek a példák mondjuk – bizonyos anekdoták alapján – az életben is előfordultak már, de álom formájában sokan átélhették már.
Nekem inkább a rendezéseim során voltak nagyon maradandó álmaim. Az egyik ilyet akkor álmodtam, mikor a Beszterce ostromát csináltuk néhány barátommal. Nagyon sok sebből vérzett a próbafolyamat. Több színésznek az élettől is elment a kedve abban az időszakban. Én egy medencére való izzadtságot adtam ki magamból a próbák alatt. Utólag mindannyian szerintem legszívesebben letagadnánk azt a melót. Premier előtti éjszaka álmodtam, hogy gyűlik a hatalmas nézősereglet egy szép parkban. Piciny, romantikus fények. Nagy izgalommal várom, hogy hogyan fog hatni az előadás. Bizakodó vagyok. Azért állok kint a nézőkkel, mert az én dolgom, hogy bevezessem őket a nézőtérre. Tudom, hogy a színészek már be vannak készülődve kezdésre. Elérkezik az idő, hogy bemehetnek a nézők. A játszótér egy balatoni meredek szőlőstelekhez hasonlít. Fent a domb tetején foglalhatnak helyet a nézők. A színészek is a nézőkhöz közel helyezkednek el. Tudom, hogy innen fognak majd a színpadra lépni. Kezdek nagyon megnyugodni. Sokan jöttek megnézni az előadást, a színpadkép gyönyörű, a színészek láthatóan jó állapotban vannak. A nézőtéren is végre helyet foglaltak mindannyian. Van idő elkezdeni az előadást, gyönyörködünk még az alattunk elterülő tájban. A színészek is nyugodtak, mindenki megpróbálja átérezni ennek az izgalmas térnek az atmoszféráját, a nagy közös örömet, hogy színházat csinálunk, amit valaki eljátszik, valaki meg néz, de az élmény mégis csak közös lesz mindannyiunkban. Blablabla! Lassanként ez a végtelenül nyugodt állapot átvált valamiféle közös szorongássá. Még nem tudjuk megfogalmazni, hogy mi a probléma. Még nem is biztos, hogy el kéne kezdeni a darabot. Lehet, hogy még van időnk így üldögélni. Nem tudjuk. Fokozódik a feszültség. Egyre több színész vet rám kérdő pillantásokat, hogy akkor ez most hogy is lesz. Nekem csak eddigre jut el az agyamig, hogy valóban baj lehet. Igen, végre megfogalmazódik a probléma. Mi a tavalyi Seholsziget előadásunkra vagyunk bekészülve! Ez nem a Beszterce ostroma! Még mindig szavak nélkül próbálok kommunikálni a színészekkel. Hát, ha így, hát legyen így. Próbáljuk palástolni a problémánkat és kezdjük el játszani a Seholszigetet. Valahogy a dolog mégsem megy tovább. Mindenki hasonlóan feszült, még mindig baj van. Időbe tellik, míg rájövök, hogy azt az előadást egészen más társulattal készítettük. Na mi legyen? Felébredek. Az álom egyszerre volt végtelenül frusztráló és harmónikus. Az érzés, hogy nem vagyunk felkészülve arra, hogy megmutassuk a munkánkat a nézőknek, borzasztó volt. Mind e mellett ott volt az is, hogy az a hangulatos együttlét és a későbbi gyilkos szorongás nagyon erős színházi atmoszférát teremtett. Ezt jó volt átélni. Másrészt utána kicsit szomorkás voltam, hogy ezt az élményt nem raktuk bele annak idején a Seholsziget, vagy akár a Beszterce előadásunkba. El kellett volna azt játszani egy ilyen badacsonyi telken, ahol a lábunknál elterül a Balaton, két oldalt szőlőtőkék szegélyezik a játszóhelyet és a drámát a borászok mélységes lelki nyugalmából indítjuk el.
A másik erős színházi álom élményem mostanában van. Itt nem tudok ennyire konkrét dolgokat leírni. A lényege az, hogy amióta megvoltak a zsámbéki előadásaink az Ottmaradtakból, én éjszakáról éjszakára az ottani próbafolyamattal álmodom. Nem olyan motívumokkal, amelyek ott valóban megtörténtek, hanem pont azokkal, amiket ott elmulasztottunk. Van egy valós hiányérzetem, hogy mennyi minden felett elsiklottunk, hogy még milyen dolgokkal lehetett volna sűríteni az előadást. Ezeket nem tudom elmondani, hogy pontosan mik, de érzem, hogy lehetne még gazdagabb az előadás. Körülbelül öt napja tart ez az álombéli próbafolyamat. Megyünk előlről az előadással és néhol megállunk és ötletelünk. Álomszerű motívumokkal akarjuk gazdagítani az anyagot. Olyasmi kisebb gesztusokkal, amelyeknek a történet szempontjából nincs nagy dramaturgiai jelentősége, de az anyag furcsa világát még színesebbé tehetik. Egy ilyen álombéli ötletre sem emlékszem, de arra igen, hogy közben maximális a kreativitása az egész csapatnak és nagyon izgalmas dolgokat próbálunk ki. Olyan érzés kicsit, mintha két élete lenne az előadásnak. Az egyik az igazi létezése, a másik pedig az én álmaim alatti alakulása. Remélem, a felújító próbák alatt sikerül ebből a másik létezésből valamit átültetni a darabba. A múlt éjjel egyébként vége lett az álombéli próbafolyamatnak és egy magasztos beszéd kíséretében útjára indítottam az előadást.
