akkor megpróbálom leírni
mert ott voltam, láttam, és már előtte is, akkor is és azóta is vannak gondolataim
de nem fogok tudni mindent leírni, mert túl sok minden van a fejemben
és előre is elnézést ha összeszedetlen
csak úgy írok, szerkesztés nélkül
van egy olyan érzésem, hogy talán nem is fontos ha leírom
de valahogy mégis leszeretném

legyek én csak egy ismeretlen
csak egy néző, akiről nem tudtok semmit
honnan jött mivel foglalkozik
bár már utaltam rá korábban
színházzal
de mégis milyennel hol és hogyan....
azt gondolom hogy egy jó előadás született
az első pillanattól érezhető a levegőben a darab ereje
ami pedig számomra nem más, mint az együtt töltött két és fél közel három hét intenzív együttélése
ez felér egy több hónapos próbafolyamattal
az, hogy mindenki mindent hátrahagy
és erre az időszakra kiköltözik a térbe
nem foglalkozik semmi mással csak magával a darabbal
ez az első pillanattól érezhető
benne volt a levegőben, magában a "színpadi térben" is
és ugyanúgy az előadás egészében is végig benne volt
tehetséges fiatalok együtt egy ügyért valamiért
zenészek, színészek, társalkotók
minden adott, hogy megszülessen valami
azt gondolom nagyon gazdag anyag született meg
ami azt mutatja számomra, hogy olyan emberek készítették
akik szeretik a színházat
ötleteltek, gondolkodtak, alkottak.....
együtt voltak
igazából mondhatnám ezt tovább is
és sok-sok példát emelhetnék ki
ami számomra az előadás kiemelkedő pontjai voltak
akár drámai, akár vicces értelemben
mondanom sem kell sok csodálatos nóta született
ami akár még fel is vehetné a versenyt
nagyobb zeneszerzők műveivel, akár zeneileg, akár szövegileg
de leginkább a színpadi helyzetben
( értem azt, hogy habár cd is készülhet belőle, de nekem az előadó eléneklésével a pillanatnyi színházi helyzetben lett nagy ereje az itt és mostban )

ami először eszembe jutott
miután érzetem jó előadás volt
szórakoztató, és izgalmas, meglepetésekkel teli
hogy számomra erőszakos volt
ezt értem a színészi alakításra is
és magára a darab felépítésére is
egy ponton túl nem tudtam tovább menni vele
mert azt érzetem, hogy ismétlődik
és az intenzitása szinte végig ugyanaz maradt
és egy ponton túl elfáradtam
a sok kiabálás, agresszivitás, erőszak között
és nehogy azt gondold
egy mimóza lelkű kislány vagyok
nem az agresszió bánt
hanem egy ponton túl ha ez nem fejlődik valami felé
csak puszta ordibálás marad és némi pofon, és az "intenzív" hangos színészi jelenlét
elfáradok
azt éreztem egy óra után, hogy többször vége van már
és aztán mégsem lett vége, valami más jött
de az a más nem hozott újat, hanem ugyanazt az energiát vitte tovább
engem zavart a sok kiabálás, erőszak, és a verekedések
egy gyufaszál eltörésében is meglehet az az erő
ami engem aki nézem megőrjít és nem kell ordibálást néznem
ami talán a "legkönnyebb" módja ha az ordibálást akarom kifejezni
nem tudom ezt érted-e mire gondolok
igazából ezt értem én a színészi játékra is
mert és persze lehet ez az én személyes ízlés világom
de az a színész aki állandóan ordibál, és mindent olyan nagyon eljátszik
nekem ő elfed valamit, elfedi saját magát
azt érzem fél és ezért játszik ilyen vehemensen
"aki a legharsányabb odabent, az a leggyengébb idekint"
de mondom ez csak az én személyes ízlésvilágom is
hogy nekem sokkal hitelesebb az olyan színész
aki magából dolgozik
és a semmiből indít
aztán lehet az ordibálásig jut el
de az egyszerűségből építkezik
a csendből
és ugyanúgy egy darab ereje is
az egyszerűségében rejlik
most összevissza csapongok
de pl. az is eszembe jutott
hogy vajon mi a tét
mi a te téted neked aki rendezte
és mi a tétje azoknak, akik benne voltak?
én sokáig színésznő szerettem volna lenni
és most keresem hogy vajon miért szerettem volna az lenni?
mert hogy egy kicsit a darab egészében és a színészek munkájában is éreztem egy olyat
hogy akkor mi most nagyon nagyon megmutatjuk
hogy mennyire tehetségesek vagyunk
ezt külön külön az egyéni alakításokban is érzékeltem
és pl. amikor én megnézem a harcosok klubbját
akkor nekem nem az jut eszembe
hogy úristen brad pit milyen jó színész vagy david fincher milyen jó rendező, kreatív hanem a film maga hat rám
és persze igen brad pit jó színész és david is óriási rendező
de nem ez az első ami eszembe jut a filmről
hanem a film maga
az amit érzek az egész magamban ettől a filmtől
maga az alkotás valami
és nem az alkotó
és persze nagyon is ott van az alkotó
de én személyesen amikor egy előadás után
emlékszem amikor kislány voltam
és mentem haza
és így mondtam magamba uuu eszenyi enikő
milyen fantasztikus színésznő
egy 10 perc után elkezdett valami hiányozni
és nem értettem magam
hogy mi az
csak valami üresség volt bennem
és gyerek fejjel érzékeltem
hogy nekem nem szabadna eszenyi enikőre gondolnom
hanem azt aki volt ma este
és azért mondom ezt most neked
mert rengeteg minden volt ebben a darabban
amiért azt érzem érdemes ideírnom és beszélnem ezekről
mert nem csak egy péntek esti limonádé volt
de azt sem értem miért nem akar egy 24 éves fiú hibázni?
persze én egy olyan iskolából jövök most
ahol minden arról szól
új új új
mi az új színház?
az új tánc, az új kifejezésmód blablbablbblab
és persze nem azt mondom és nem is értek egyet hogy mindenkinek újat kell csinálnia
de én azt érzetem benned, amikor olvastam amiket írtál
hogy nem szabad megelégedned azzal
hogy jól bevált eszközöket használsz
és itt most túloztam
hogy persze hogy a színészek bemennek a nézők közé
mert persze
de a külső térrel meg egyáltalán nem foglalkozol
és lehet egészen más a szemünk erre
mert nekem rögtön az a tér tetszett meg, amit nem is annyira látunk, ahova ki meg bejöttek a színészek
ellenben a jól bevált nézők közé megyek
vagy nem tudom
ez hülyeség
miért ne mehetnének be a nézők közé, ha azt szeretnéd
de ezt írtam a múltkor, hogy valahogy azt érzetem és nem mondanám anti színháznak
de szerintem a te lelkesedéseddel és eszeddel, kreativitásoddal
sokkal bátrabban kezelhetnéd a színházat
mert különben csak egy leszel a sok közül
és ha 24 évesen profi szeretnél lenni
elveszted az amatőrök hibázásaiból és tökéletlenségéből fakadó színházat
és ezt mondom én
aki képtelen mindezeket a maga színházában megvalósítani
és ezernyi kérdéssel küzd
és nem akarlak megbántani
épp azért írom
mert azt gondolom ennél sokkal több lehet
most elfáradtam

Pontosan értem, hogy mik voltak a hiányérzeteid és problémáid az előadással. Több helyről hallottam vissza azt, hogy túlságosan hangos volt, azonos intenzitással az elejétől a végéig. Úgy tűnik, most derül ki, hogy mikre nem volt idő a két és fél hetes próbafolyamat alatt. Bár bizonyos dolgokra nem csak, hogy nem sikerüt, de nem is akartam hangsúlyt fektetni. Ha két hét alatt kell megcsinálni a produkciót, bizonyos dolgokról le kell mondani. Te például a színészek hibájának titulálod a hangoskodást és a nagyon intenzív jelenlétet. Ez az én felelőségem. Én nem erőltettem, hogy hangoskodjanak, csak épp nem fektettem hangsúlyt erre a kérdésre. Magam is a nézői visszajelzések hatására és a második előadáson vettem észre, hogy milyen hangos az előadás és bevallom, ez nekem sem tetszik. Igazán erős részeinek azt tartom, amikor a színész visszafogottan, alázattal, úgy létezik a térben, mintha nem is lenne tudatában annak, hogy őt nézik. De a próbafolyamat vége felé ráálltunk egy olyan munkamódszerre, hogy én dramaturgiailag képviselem az előadást és a színész dönt arról, miként játszik az adott szituációkban. Nem mondom, hogy levettem a kezemet a színészekről, de a saját felelősségükké vált a színpadi jelenlétük. Ezzel együtt én is vállalom a színpadi játékukért a felelősséget. Mert amit a nézők láttak, abba én is belementem. Bár sajnos a próbafolyamat végéről hiányzott az a főpróbáról főpróbára történő munka, amit az egyik legfontosabbnak tartok. Hogy a színészek játszanak, utána kapnak visszajelzést a rendezőtől és azok alapján egy következő próbán kipróbálhatnak új dolgokat. Ennek az az egészen egyszerű oka, hogy a zenekar tagjaként el kellett kezdenem nekem is alkotóként működnöm. Innentől csak a tempó beli kérdésekbe tudtam beleszólni. Na, de sok a rizsa. Nagyon fontos dologra hívtad fel a figyelmünket többedmagaddal és alig várom már, hogy még néhány napot dolgozhassunk az anyagon a továbbjátszás miatt.
A térkezelés nagyon izgalmas döntések hatására alakult úgy, ahogy aztán azt a néző láthatta. Kalmár Bence látványtervező barátom úgy döntött, hogy elsősorban nem esztétikai szempontokat fog a szeme előtt tartani, hanem megpróbálja az előadás terébe azt az életteret átültetni, amit két és fél hét alatt magunkévá tettünk. A próbafolyamat második felében már valóban a színpadon laktunk, amit Bence napról napra bővített azokkal a tárgyakkal, amiknek nagyobb jelentősége volt a tábori életünkben. Semminek a színpadi használatát nem erőltette, de próbálta a tárgyakat olyan helyzetbe hozni, hogy a színészeknek kedve legyen azokkal valamit kezdeni. Sok mindent bíztam rá, mert magamban volt egy olyan döntésem, hogy naívan fogok gondolkozni a tér kihasználásról. Nem fogok keresgélni hatalmas újításokat. Ha úgy érzem, hogy a nézők között kéne játszódnia egy jelenetnek, nem fogom vissza magam csak azért, mert azt már sok százan elsütötték előttem, beleértve saját magamat is. Másrészt zenés színházat csináltunk. Minek keresgélnék izgalmasabbnál izgalmasabb térszeletkéket a dalok elénekléséhez, ha egyszer a legjobban úgyis a zenekar előtti téren, a nézők felé fordulva fognak megszólalni? A külső teret mindketten szerettük volna szervesebben használni, de én semelyik jelenetről nem éreztem úgy, hogy mellékesebbé tegyük az által, hogy némiképp kilóg a nézők által kelllemesen belátható térről. Így vált a külső rész a térnek egy átmeneti részévé. Embereink vándorolnak, egymást keresve, egymás elől menekülve, állomásról állomásra. Ezeket az állomásokat kötik össze a színpad körüli járások. A szereplők, ha végigjárják az útjukat, változó tempóban, akkor mandalaszerűen kőröznek a színpad középpontja körül és végszóra megérkeznek középre, ahol valami váratlan fordulat történik velük, melynek hatására továbbindulnak útjukon. Így megmaradt a külső rész nyitottan, lehet látni a kintről jövőket, lehetőleg a szerepükből sincsenek kiesve, de csak bent fog velük történni valami érdekesség, a nézők orra előtt.
Nem értek veled egyet Sonjab. Mindnyájan boldogan halmoztuk a hibákat ebben az előadásban. Alapvetően egy már történetében is nehezen összerakható anyagba csak úgy érdemes belevágni szerintem, ha végig ott van a hibás döntések lehetősége. Különben bele se mertünk volna vágni. Az volt a legjobb a próbafolyamatban, hogy mindnyájan egy önképző és alkotó szándékkal voltunk ott. Nem akartunk megfelelni a másiknak, így nem kellett rejtegetni a hibáinkat. Ha valaki ordibálós kedvében volt, az ordibálhatott kedvére. Ha valaki a színpadi eljátszhatatlan bánatba volt ragadva, az addig nem is lábalt ki belőle, míg saját maga nem szembesült annak eljátszhatatlanságával. Én – ha már egyszer egy ilyen nehéz anyag megcsinálására invitáltam a színészeket és zenészeket – törekedtem rá, hogy olyan szituációkban kelljen létezniük, amelyekben valós és játszható dolgokat kell megcsinálniuk. Így nem bonyolíthattam a munkájukat tér- és formabeli kísérletek tömkelegével. Fontos volt nekem, hogy minnél több mindent kipróbáljunk, de ez az idő hiánya miatt nehezen volt kivitelezhető. Nagyon remélem, hogy lesz még néhány körünk az anyaggal és sikerül ezeket a hiányosságainkat pótolni, de pont azt nagyon szerettem a két zsámbéki előadásban, hogy bátran és nagy energiával merték megmutatni az alkotók, hogy mennyit tudtunk ez alatt az idő alatt összehozni.